Kiss Márta - Zsedényi Csaba: A behálózás művészete
- gyakorlati kalauz az internetes társkereséstől a társtalálásig
15/26

6.2 Különböző stílusú regisztrálók

6. fejezet

Természetes, spontán, humoros és sármos (illetve vonzó)… A társkeresők többsége valószínűleg azt szeretné, ha ilyen kép alakulna ki róla a bemoldalára látogatókban. Nem mindenkinek sikerül ezt sugallnia magáról, de a regisztrálók nagy része – ha nem is feltétlenül egy szupernőnek vagy szuperférfinek, de bemutatkozása alapján legalábbis – bizalomgerjesztő, ismerkedésre nyitott embernek tűnik. Ha egyesek mégsem keltenek ilyen kedvező benyomást bennünk, azért gyakran nem az általuk leírtak tartalma, hanem annak stílusa a felelős. Ha pedig arra gondolunk, hogy „a stílus maga az ember”, akkor aszerint is  megkülönböztethetjük a társkeresőket, hogy mondataik miért nem meggyőzőek számunkra. Az átlagtól eltérő típusok így – ismét a teljesség igénye nélkül – a következők.

A félénk:
Bemutatkozása többnyire szerény, visszafogott. A levelezés során nem szívesen tesz fel személyes kérdéseket. Nehezen szánja rá magát arra, hogy bókoljon, és hogy randevút kérjen. Ha egyébként szimpatikusnak tartjuk, segíthetünk neki feloldódni azáltal, hogy jó példával járunk elöl. Néhány dicsérő szóval és a szokottnál kicsit több kezdeményezőkészség tanúsításával valószínűleg közelebb kerülhetünk hozzá. Kezdeti elfogódottsága ellenére várhatóan örömmel fogadja biztatásunkat, hiszen ő is azért van itt, mert társat szeretne találni. Ha nem feltétlenül egy nagyszájú, minden lében kanál partnert keresünk, lehet, hogy épp ő lesz a hozzánk való, csak adjunk időt arra, hogy megnyíljon, és hogy egymásra hangolódjunk.

Tőle a következőkhöz hasonló mondatokat várhatunk: „Barátaim őszinte, visszahúzódó fiúnak tartanak. Szívesen megismerkednék egy kedves lánnyal, aki úgy érzi, szeretni tudna engem. Ha lenne kedved megismerkedni velem, kérlek, írj! Talán kettőnknek együtt sikerül.”

A fantáziátlan:
Tárgyilagos stílusban ír magáról, tartalmilag pedig elsősorban a tényekre szorítkozik – a spontaneitás nem az erőssége. Ugyanakkor gyakran egészen konkrét elképzelésekkel rendelkezik a jövőjére és a jövendőbelijére vonatkozóan, ami céltudatosságát jelzi. Első pillantásra nem egy hódító típus, egyeseknek még másodikra is kissé unalmasnak tűnhet, de ha nem az a leghőbb vágyunk, hogy egy szórakoztató partnerre akadjunk, lehet, hogy épp az ő személyében találjuk meg azt a megbízható, stabil, egyenes embert, aki életünk párja lehet.

Informatív bemutatkozására jó példa: „24 és fél éves, zalai születésű férfi vagyok, Kovács Jánosnak hívnak, Budapesten lakom a XXIII. kerületben. Keresem a párom olyan komolyzenét kedvelő lány személyében, aki két-három éven belül gyermeket is vállalna.”

A hízelgő:
Ki ne szeretné, ha már az ismerkedés első percétől fogva azt érezhetné, hogy tetszik a másiknak? Egy-két kedves, őszintének tűnő, vagy akár kicsit túlzó bók is jólesik mindenkinek. Amikor azonban valaki pár soros bemutatkozásunk és fotóink alapján már messzemenően pozitív következtetéseket von le, és meglep minket egy rólunk készített, hízelgő jellemrajzzal, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miért ír így rólunk – hacsak nem ismeri máshonnan az egyébként természetesen valóban fantasztikus természetünket és hódító külsőnket. Feltehetőleg azért, mert tényleg megtetszettünk neki, és minél inkább biztosra szeretne menni. Viselkedhet így azért is, mert egyébként nem egészen felel meg a partnerünkre vonatkozó kritériumainknak, és ezzel szeretné kompenzálni hátrányait, vagy mert mielőbb le akar venni minket a lábunkról – a szó szoros értelmében.

Az ilyen heves udvarlás azonban a remélttel ellenkező hatást is kiválthat. Sokan azt gondolják az ilyen virtuális Don Juanról, hogy túl jó emberismerőnek hiszi magát, és nyilván önelégült. Sőt, egyesek úgy érzik, alábecsüli őket azzal, ha azt hiszi, üres bókokkal kivívhatja a szimpátiájukat. Mindenesetre a „hízelgő” szándéka akkor is a másik elbűvölése, ezért legalább az igyekezetét méltányolhatjuk. Ha amúgy szimpatikusnak tűnik, és szívesen megismerkednénk vele, óvatosan helyre tehetjük ezt a dolgot úgy, hogy ne bántódjon meg, de vegye észre, hogy a kevesebb udvarlás esetünkben célravezetőbb. Például írhatjuk, hogy „Köszönöm, hogy ilyen kedvesen túlzó bókokat előlegeztél meg nekem. Örülnék, ha akkor sem csalódnál, ha megismernénk egymást.”

Egy hízelgőtől többek közt a következő nyitómondatokra számíthatunk: „Kedves királylány-jelölt! Tudom, hogy megtalállak, hiszen a két ragyogó szemed már itt jár az oldalamon. :-) Még jobb lenne, ha élőben is láthatnám már. Írj, és elvarázsolsz!”

A vicces fiú:
„Két ember között a legrövidebb út a mosoly” – tartja a mondás, márpedig aki ismerkedik, szeretne mielőbb az út végére, vagyis egy újabb, közös út kezdetéhez érni. Egy-két találó poénnal valóban közelebb kerülhetünk levelezőpartnerünk szívéhez – de csak ha hasonló a humorérzékünk. Ha nem vagyunk e tekintetben egy hullámhosszon, akkor mindössze abban reménykedhetünk, hogy a számunkra kényszeredettnek tűnő viccelődéssel csak a zavarát próbálja leplezni újdonsült ismerősünk, és nem ez az állandó stílusa. Bízzunk benne, hogy ha kissé feloldódik a társaságunkban, akkor visszatalál önmagához. Addig is méltányoljuk a szándékát, és éreztessük vele, hogy ő minket – viccen kívül – érdekel.

Gyaníthatóan ilyen típusú fiúval van dolgunk, ha a bemutatkozó sorában például a következőre bukkanunk: „Álruhás királyfi vagyok, ha nem hiszed, győződj meg róla: a fogamon hordom a koronámat!”
 
A lehengerlő:
Akad, aki azzal szeretne levenni minket a lábunkról, hogy már az első egy-két levelében érezteti velünk, hogy ő micsoda fantasztikus parti. Felsorolja a végzettségeit, a vagyontárgyait, a kitűnő állásait és az összes egzotikus helyet, ahol járt, esetleg a magas rangú ismerőseivel próbál elkápráztatni minket. És hogy miért érzi ezt jó indításnak? Megtörténhet, hogy valóban ezek a dolgok a legfontosabbak számára, és arra számít, hogy csodálni fogjuk az eredményeiért, körülményeiért. Időnként beválhat a taktikája, van, akire tényleg ezzel a stílussal tud mély benyomást tenni. Ám ha az általa sugallt értékrend nem egyezik meg a miénkkel, ne fűzzünk sok reményt ehhez az ismeretséghez. Könnyen elképzelhető, hogy egy uralkodni vágyó, önelégült emberrel állunk szemben, bár az is megtörténhet, hogy éppen ellenkező a helyzet: a levelezőpartnerünk valójában a mérsékelt önbizalmát kompenzálja ezzel a „körítéssel”, úgy érzi, ettől tűnhet igazán értékes embernek mások szemében. Ám ekkor sem érdemes megfeledkeznünk arról, hogy olyan társat keres magának, akinek például a következő mondatokkal tud imponálni: „Sportos vállalkozó vagyok, kiemelkedő anyagi körülmények közt élek. Jövőre az USA-ba utazom, oda már szívesen magammal vinnélek.” Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon milyen szerepkör várna ránk ebben a kapcsolatban.

Az örök pesszimista:
Olyannal is összeakadhatunk az interneten, aki folyton kesereg. Panaszkodik a sorsára, az emberekre és a körülményekre, amiért az ő értékeit soha senki nem méltányolja eléggé, és amiért nem sikerült még megtalálnia az igazit. Azt viszont nem ismeri (f)el, hogy a fő akadályt a saját hozzáállása és viselkedése jelenti, ugyanis nehezen hiszi el, ha valaki valóban komolyan érdeklődik iránta. Folyamatosan megkérdőjelezi és teszteli partnere érzelmeinek őszinteségét, akinek az állandó győzködés egy idő után igencsak fárasztó lehet. Így az „örök pesszimista” a bizalmatlanságával és kishitűségével előbb-utóbb azt is elriaszthatja, aki valóban méltányolná egyéb belső értékeit.

Többek között ilyen mondatokat olvashatunk tőle: „Gyűlölöm a hazugságot. Vajon van olyan lány, aki hisz a ragaszkodásban, az őszinteségben?”, „Ez a világ nem becsüli az igazi értékeket!”, „Nekem semmi sem sikerül”.

Az örök sértődött:
Ha valaki ismerkedésre adja a fejét, fel kell készüljön arra, hogy esetleg visszautasítják, és arra is, hogy ki lesz téve a kevésbé tapintatos társkeresők kritikus megjegyzéseinek. Van azonban, akinek ebben a tekintetben igen csekély a tűrőképessége: a legkisebb vélt vagy valós atrocitásra megsértődik, és negatív általánosításokba, vádaskodásba bocsátkozik. Ő az, aki folyton mögöttes tartalmat és szándékot keres a sorainkban, a kérdéseinkben. Ha annyit kérdezünk, hogy szokott-e sportolni, kifakad, hogy bezzeg a lányok mind a kigyúrt fiúkra buknak. Ha arra lennénk kíváncsiak, hogy egyedül él-e, azonnal ítélkezik: „Persze, itt egy újabb ember, aki csak a lakásra, pénzre hajt!”. Ha pedig azt írjuk, hogy köszönjük, nagyon szimpatikus, de mégsem érezzük, hogy összeillenénk, ledorongol minket, hogy alaptalanul döntöttünk, mit képzelünk magunkról, hogy látatlanban elutasítjuk. Reakcióival egy dolgot biztosan elérhet: az utolsó csepp kétségünk is eloszlik azzal kapcsolatban, hogy jól határoztunk-e, amikor kitettük a szűrét.
15/26